A karácsonyi időszakot lezáró Vízkereszt elmúltával a legtöbb lakást már nem borítják be a tűlevelek, kezdetét veszi a farsang.

Bignet, churros, croquembouche vagy éppen frittelle – olybá tűnik, hogy nincs olyan ország, amelynek ne volna saját, nemzeti fánkja. A fánk persze nemcsak édes lehet, mi viszont most csak ezeket szemlézzük.

Legendák nyomában

Mindenekelőtt nem árt tisztázni, honnan is ered a fánk. A fánk eredetével, ahogy sok mással kapcsolatban is, számos megmosolyogtató, kedves legenda létezik. Ráadásul találni köztük olyat is, amely kifejezetten magyar eredetűnek írja le ezt a közkedvelt nyalánkságot. Mielőtt büszkén kihúznánk magunkat, és legközelebbi spanyol utunkon egy churrosbárban eldicsekednénk a pultosnak, „hogy ha mi nem lennénk, nálatok sem lenne churros”, lelőjük a poént: nem mi találtuk ki, de a konkrét eredettörténet előtt jöjjenek a mesék.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy Krapfen nevű pékség Ausztriában, ahol a pék jobblétre szenderülése után az özvegye vette át a boltot. Mivel nem szeretett hajnalban kelni, a kenyerek sokszor nem sültek ki idejében, amit a vevők szóvá is tettek. Nem volt ez a pékné ínyére, így hozzájuk akart vágni egy darab kenyér tésztát (nesze neked customer service), amely azonban nem a vendég fején, ha nem a sistergő zsírban landolt, és így sült ki az első fánk.

A francia vérvonal a fánk elterjedésének eredetét Mária Antóniához köti. A királyné feltehetőleg unatkozott a Tuileriákban megtartott álarcos karneváli ünnepségen, s ha már úgyis maszkban volt, hát kiszökött, hogy a nép egyszerű gyermekének öltözve nézzen szét az alatt valók között. Így esett, hogy találkozott egy fánkárussal, és az ínyencséget oly annyira megkedvelte, hogy másnap egy ből az udvarba is kérette a fánksütőt. A palota cukrásza még kicsit finomított a recepten, amely aztán így terjedt el Franciaország-szerte. Ha pedig már szóba került az álruhás uralkodó, érdemes azt is megjegyezni, hogy mi Mátyás királyhoz kötjük a fánk elterjedését, akivel drága hitvese, Beatrix ismertette meg.

Közelebb a valósághoz

A legendák mellett viszont létezik egy korai írásos emlék is, Kallimakhosz ógörög poéta tollából. Ő az időszámításunk előtti második században verselt erről az ízletes finomságról. Görög lévén legalább is vélhetően a lukumadészről írt munkáiban, amikor egy „aranyzseton” típusú édességet említ. Az i. e. 776-ban először megrendezett ókori olimpiai játékokon ugyanis még nem busás pénzösszeget és életjáradékot kaptak a sportolók, hanem kis fánkocskákat. Túl azon, hogy bizonyítékul szolgál a fánk korabeli létezésére, ez az első irodalmi mű, amelyben szerepel valamilyen édesség. A fánk eredetére vonatkozóan fennmaradt még egy ennél is korábbi emlék, méghozzá egyenesen II. Ramszesz fáraó sírjából (Ramszesz az i. e. 1200-as években élt), ahol a rajzok vélhetően fánksütőket is ábrázolnak.

Akárhogyan is, a fentiekből elég nagy bizonyossággal rajzolódik ki, hogy a farsangi időszak jelképévé vált fánkot évszázadok, sőt talán évezredek óta ismerjük – még ha akkoriban nyilvánvalóan nem használtak élesztőt, vagy más modern sütőipari terméket az elkészítéséhez, és vélhetően kevésbé volt édes, mint a mai verziók. Na de miért éppen a farsang? A tél végén, amikor már nem sok élelem maradhatott a családok háztartásában, a sovány hónapokat vészelhették át őseink fánkkal, amely a böjtöt megelőző időszak utolsó lakomáinak is elengedhetetlen ételévé vált, és nem csak nálunk. A fentebb említett lukumadészt a görögökön túl a világ számos pontján megtaláljuk: készítik a törökök és az arabok is. Ezek egyébként kis gömbök, és közös tulajdonságuk, hogy a hozzávalók között szerepel az olívaolaj.

Nemzeti fánkok: a churros testvérei

Természetesen nem csak az osztrákok fánkimádók, a németek már-már kisajátították maguknak ezt az ínyencséget. Olyannyira igaz ez, hogy a fánkot számos országban berlinernek hívják. Az ő változatukból származik a horvát, szlovén, norvég, portugál, de még a mexikói fánk is. A másik nagy fánknemzet természetesen a francia (beignet), náluk érdemes keresni a lengyel paczek recept gyökereit is, de ők azok, akik Amerikában is meghonosították a finomságot. Így aztán minden rendőrparódia kihagyhatatlan kellékeként a fánk a szélesvásznat is meghódította. Persze, egy kis különbséggel, hiszen túl az Óperencián lyuk is kerül a közepébe, amely a sütés sikerességét hivatott garantálni – ennek alapját egyébként holland telepesek receptúrája adja.

Az olaszok persze mindenkin képesek túltenni, ha konyhatudományról van szó. Ők a tésztát ricottával gazdagítják, és habzsákból nyomják ki – ez a zeppole, vagy más, közismertebb nevén a frittelle. Ezt egyébként ők nem is farsangra készítik, hanem március 19-re, vagyis József napjára – elgondolkodtató, hogy a talán legkeresztényebb európai országban böjt idején tartanak ilyen habzsidőzsit.

Az égetett tészta más műfaj

Persze vannak olyan nemzetek is, amelyek egész évben falják a fánkot: Spanyolország-szerte közkedvelt édesség az ő variációjuk, a churros. A churros persze egy kicsit különbözik már attól, amit fentebb fánkként emlegettünk, hiszen az alapját az úgynevezett égetett tészta adja, és egy egészen új (fánk)világot nyit meg előttünk: égetett tésztából készül például itthon a képviselőfánk (szintén egész éves fogyasztásra), vagy a francia származású éclair fánk. És ha már megint képbe jöttek a franciák, hát a világ egyik leggyönyörűbb desszertjének, a croquembouche-nak is égetett tészta adja az alapját.

Nálunk is, Svájcban is elterjedt a csöröge (bár Svájcban kantontól függően valószínűleg inkább a Fasnachtsküchli/merveilles/chiacchiere néven cseng ismerősen), amely a korábbiaktól abban tér el, hogy nem kelt tésztából készül, hanem sütőporral – így, aki gyanakvással tekint az élesztőre, és kovászgyereket sem dédelget, inkább ezzel ássa bele magát a fánkkészítés rejtelmeibe. Majd jöhetnek a kelt tésztások és további gyöngyszemek.

Szerző: Kalmár Borbála

Címlapfotó: Chiara Guercio/Unsplash