A Csongrádi borvidék izgalmas történetét Szegeden élő vendégszerzőnk, Kundermann Gergő foglalta össze.

A 22 borvidékünk közül a Csongrádi az, amiről szinte semmit se lehet hallani a boros médiában. Igaz, két éve Ercsey Dániel a Lecsengés YouTube műsorában beszámolt az Egy Korty Csongrád három borászáról, a Vince Magazin 2022-es augusztusi számának „A kopár szik sarja” kóstolóján néhány csongrádi tétel pillanatnyi rivaldafénybe került, azóta viszont csönd honol. Sajnos ki kell jelenteni, borvidékeink képzeletbeli ismertségi ranglistájának utolsó helyére szorult vissza, és a borbarátok elméjében is gyakorta fehér foltként szerepel. Úgy gondolom, itt az idő lerántani a leplet hazánk délkeleti csücskének szőlősorairól, borászairól, és egy cikk erejéig elmerülni gazdag történelmi múltjában.

Még a törökök is itták

Mindenképpen érdekes tény, hogy a paprika, halászlé, fapapucs városa Szeged, egykoron az egyik legjelentősebb borvidéki központunkká nőtte ki magát. A 15. században a Tisza-parti település tehetősebb lakosainak Szerémségben voltak ültetvényei, sőt kezükben tartották az onnan irányuló borkereskedelmet. Ők indították útjára Bécs, Trieszt, Krakkó, Buda felé Mátyás király kedvenc nedűit, a szerémségi borokat. Ezzel párhuzamosan Szeged körül is megszaporodtak a szőlőtőkék, ami magával hozta a borkimérés lehetőségét, a kádármesterség elterjedését. A törökök megjelenésével a szőlőtermelés nem szűnt meg teljesen, sőt egyes feljegyzések szerint a hódító nép gyömbérrel, szegfűszeggel fogyasztotta a bort. Az oszmánok kiűzését követően az első jelentősebb szőlőterületek a Hódmezővásárhely melletti Sóshalmon létesültek.

A 18. század elején, még a Tisza szabályzása előtt az Erdély felől érkező sószállítmányokból befolyó pénzekből gyümölcskerteket, szőlőültetvényeket létesítettek. És ne felejtsük el Mária Terézia 1779-es rendeltét se, amiben az Alföld futóhomokját megkötő szőlőtelepítést szorgalmazta. Az igazi szárnyalását a kontinens legnagyobb szőlőpusztulásának, a filoxéra vésznek köszönhette, hiszen a gyökértetű a magas 75-80%-os szilikáttartalmú homokban nem tudott megmaradni. Ekkor ívelt fel Ásotthalom, Szatymaz, Mórahalom, Pusztamérges, Csongrád borkultúrája. Az ízletes barackjáról elhíresült Szatymazról mindenképpen érdemes megemlíteni, hogy akkoriban Szeged tehetősebb polgárainak üdülő övezetévé vált, a kúriák szőlőültetvényei pedig komoly presztízzsel bírtak. Ennek tudatában csodálkoznunk sem kell, ha a vészt követően 1899-ben Szegeden rendezték meg az ország első borászati kongresszusát.

A ma központi szerepet betöltő Csongrád-Bokros szőlői a 19. század végén a Tisza szabályozásának köszönhetően jöttek létre. Gyors fejlődésük következtében, az alföldi borok védelmére 1910-ben megalapították a Homoki Szőlősgazdák Országos Egyesületét. Az akkoriban a főleg kékszőlőből álló szortimentjében a kadarka sokáig komoly ranggal bírt a hazai borok világában.

Lassú hanyatlás

A 20. században lassú hanyatlás indult el a borvidéken. Elsőként a trianoni határok meghúzásával elvesztette az értékes királyhalmi területeit. Gondoljunk csak Maurer Oszkár 110-120 éves tőkéire, vagy a filoxéra előtti 1880-as telepítésű felbecsülhetetlen értékű kadarkájára. Ezt kiheverve a 30-as 40-es évek ismételten sok dicsőséget hoztak számára. A Pusztamérgesi olaszrizling hírneve egészen az Északi-tengerig jutott, borát pedig Hollandia mellett Ausztriában, és Csehországban is szívesen kortyolgatták. A lendületet még a második világháború pusztítása sem törte meg.  1947-ben Kecskeméten az őszi szőlő és gyümölcskiállítás borversenyén az első két helyet egy kadarkával és egy nagyburgundival a borvidék termelői nyerték el. Ugyanebben az évben Szegedi piros név alatt nagyobb mennyiségű kadarkát exportáltak Svájcba.

Az 1950-es évektől kezdve a szocialista tervgazdálkodás alatt úgy indult el a borászat szép lassú leépülése, hogy sokáig a mezőgazdaság egyik húzóágazatának számított. Ezen még a 70-es évek nagy szőlőrekonstrukciója se segített. Sajnos a modern szőlőfajták megjelenése nem hozta magával a technikai fejlődést és a minőségi borkészítést, a problémákat viszont a KGST piacok nagy volumenű exportja sokáig feledtette. Egyes beszámolók alapján még a rendszerváltás sem kényszerítette teljesen térdre a borvidéket, hiszen a régi, valamint az újdonsült pincészetek az egykori szovjet, orosz, német kapcsolatok révén lédig borok értékesítésével szép haszonnal működtek tovább.

A Csongrádi borvidék a 21. században

Az igazi kegyelemdöfést a jövedéki törvény bevezetése, és a kiskunsági aranyháromszög borhamísításai adták, nem beszélve az innovációs, marketing tevékenységek hiányáról. Ezek a 21. század elejére katasztrofális helyzetbe taszították a termelőket. Napjainkra Pusztamérges, Ásotthalom, Szatymaz, Szeged körzetében a szőlőterületek nagysága 200-300 hektárra húzódott vissza és csak két olyan pincészet maradt, ahol palackozott borokat is készítenek.

Ezzel szemben Csongrád-Bokros termelőinek maréknyi csapata valamivel jobb helyzetben van. Némileg több szőlővel bírnak, a komolyabb volumenű beruházást hozó fejlődés mégis elkerülte a régiót. A település ennél jóval többre hivatott, hiszen itt a bor, gasztronómia, turizmus triója szépen összekapcsolható lenne. A város közkedvelt strandja, a Körös-torok nyáron, kiváló gyógyfürdője a hűvösebb hónapokban biztosíthatná a fürdőzési lehetőségeket. Erre szépen rá lehetne építeni az Alföld gasztronómiáját és a borturizmust.

Az érdeklődőknek mindenképpen szívből ajánlom az augusztus 20-a környékén megrendezésre kerülő Csongrádi Borfesztivált, ahol helyi termelők vendég pincészetekkel karöltve, három napon keresztül pohárról pohárra töltögetik boraikat. Ahogy Szeged városával indítottam a cikkem, úgy azzal is szeretném befejezni. Ugyan már csak egy pincészet működik a megyeszékhely határában lévő Kiskundorozsmán, viszont a lakosokba olyannyira beleivódott a borok szeretete, hogy közel tíz kisebb-nagyobb borkereskedést tartanak el. Nem beszélve az ország legnagyobb vidéki boros rendezvényéről, a Szegedi Borfesztiválról.

Szerző: Kundermann Gergő
Fotók: Kundermann Gergő